Gallai Péter

A dal mögött az ember

Vannak zenészek, akiket egy hangszerhez, egy zenekarhoz vagy egy korszakhoz kötnek azok, akik ismerték és szerették a dalaikat. Gallai Pétert a legtöbben a Piramis billentyűseként, a Szállj fel magasra zeneszerzőjeként és egyik énekeseként ismerik; másoknak a Bikini nagy korszakának jellegzetes hangja, billentyűjátéka és szerzeményei jutnak eszükbe róla. Én mindezt ismertem benne, láttam a színpadon, a közönség szeretetében, a reflektorfényben – mégsem elsősorban a híres zenészt, hanem azt az embert őrzöm magamban, aki a koncertek után hazatért, aki a stúdióban, a turnébuszban, az öltözőkben és a színházi munkák hosszú óráiban is muzsikus, de legfőképpen ember maradt.

Azt az embert, aki, ha felismerték és megszólították az utcán – sokszor olyanok, akiknek talán már otthonuk sem volt –, nem fordította el a fejét, nem sietett tovább, hanem megállt velük beszélgetni, cigarettát adott, pénzt nyomott a kezükbe, vagy meghívta őket egy italra. Nem mérlegelte, megérdemlik-e, nem kérdezte, mire fogják költeni, és nem gondolta, hogy neki bármiért is több járna náluk; egyszerűen észrevette az embert, aki ott állt előtte. Talán ez mindennél többet elmond róla.

Péter már régóta, igen határozottan és hevesen udvarolt nekem, én pedig ugyanilyen határozottan és következetesen utasítottam el. 2007-ben dolgoztunk először együtt: ő szerezte az általam rendezett Mennyország című előadás zenéjét, de akkor még hiába próbálkozott, én nem akartam észrevenni benne a férfit – bármennyire is lenyűgözött a tehetsége. Aztán 2009-ben a Metadolce című előadást rendeztem, amely éppen egy olyan nőről szólt, aki keresi, kutatja a boldogságot, és várja az igaz szerelmet. Péter ehhez az előadáshoz írta a zenét, és amikor a stúdióban dolgoztunk a dalokon, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy „elfelejtett nekem udvarolni”.

Ott állt a mikrofon előtt a színészeimmel, instruálta őket, újra és újra megmutatta, mit szeretne hallani, teljes figyelmével a zenére, az előadásra és a közös munkára összpontosított; arra, hogy a lehető legjobbat hozza ki a dalból, és a lehető legtöbbet adja át azoknak, akiknek fel kellett énekelniük. Abban a néhány órában nem nő voltam a számára, akit meg akar hódítani, „csak” a rendező, akivel együtt dolgozik, és akinek az elképzeléseit a maga zenéjével szolgálja. Én pedig, aki addig olyan makacsul ellenálltam neki, éppen abban a pillanatban szerettem bele, amikor végre nem akart meghódítani.

Tíz éven át alkottunk egy párt – talán mondhatom úgy is: tíz éven át voltunk mi ketten egy egész –, egészen addig, míg a halál el nem választott bennünket. Ez a tíz év számomra nem lábjegyzet egy nagy művészi pálya végén, hanem egy külön világ, amelyben közös hétköznapok, színházi előadások, stúdiófelvételek, utazások, koncertek és végtelennek tűnő nyarak követték egymást – de ugyanígy része volt ennek a világnak az ital is, a miatta újra és újra fellobbanó, véget nem érő veszekedéseink, a nagy fogadkozások, az elbukások, majd az újabb remények. Mert ez is hozzátartozott Péterhez, hozzánk és a közös életünkhöz; nem lenne igaz a történetünk, ha mindezt elhallgatnám.

Nem életrajzot szeretnék írni róla, és nem is vállalkozhatnék arra, hogy néhány oldalon hiánytalanul elmeséljem az életét. A dátumok, az együttesek, a lemezek, a dalok és a színházi előadások fontosak, mert kirajzolják egy rendkívüli pálya ívét – de mindezek között ott marad az a másik, sokkal nehezebben elmondható történet is: az emberé, akit én ismertem, akivel együtt dolgoztam, együtt utaztam, együtt éltem, akivel veszekedtem és kibékültem, akiben hittem, akit szerettem, és akit ma is őrzök magamban. Ebből szeretnék most megmutatni valamit azoknak is, akik talán csak a hangját, a zenéjét vagy a dalait ismerték.

A zeneiskolától a Piramisig, és annak csúcsáig

Péter 1953. október 5-én született Budapesten. Családja szerette a zenét, ezért már gyermekkorában zongorázni taníttatták; a zene így jóval azelőtt jelen volt az életében, hogy az első zenekarát megalapította volna. Később a Madách Imre Gimnázium diákja lett, ahol már saját együttest alapított, és kezdetleges hangszereken, angol nyelvtudás nélkül játszották azokat az angol dalokat, amelyek akkoriban számukra a szabadságot és egy távoli, izgalmas világ ígéretét jelenthették. A gimnázium után a Konzervatórium dzsessztanszakán tanult tovább, de az utolsó félévben – mert a zenekari próbák és fellépések miatt túl sokat hiányzott – elküldték az intézményből.

Ezt a fiatal Pétert én természetesen még nem ismerhettem, de abban, ahogyan a szabályos tanulmányi rend és a valódi zenélés összeütközésbe került az életében, már felismerem azt az embert, akit később annyira jól ismertem: ha zenéről volt szó, minden más megszűnt körülötte. Nem azért, mert ne lett volna képes végigjárni a kijelölt utat, hanem mert számára a zene soha nem tantárgy, teljesítendő feladat vagy megszerzendő bizonyítvány volt. A zene volt az a közeg, amelyben igazán létezni tudott, a nyelv, amelyet ösztönösen beszélt, és sokszor az az érzelem is, amelyet másképpen talán nem tudott volna kimutatni. Mégis fájt neki, hogy nem fejezhette be a Konzervatóriumot; később is élete egyik nagy kudarcaként beszélt róla, miközben a pályája tulajdonképpen éppen akkor kezdett igazán kinyílni előtte.

Első zenekarát 1971-ben alapította, majd a Nautilus együttessel egyetemi klubokban játszott. A Műszaki Egyetem E épületének klubjában figyelt fel rá Som Lajos: nemcsak a tehetséges billentyűst hallotta meg benne, hanem a remekül éneklő fiatalembert is, akiben ott volt mindaz, amire az akkor formálódó Piramisnak szüksége lehetett. Egy koncert után Som Lajos, Köves Miklós és Horváth Attila odament hozzá, és meghívta az alakuló zenekarba. Péter 1974-ben lett a Piramis tagja, és ezzel kezdetét vette életének az a fejezete, amely később nemcsak az ő sorsát, hanem a magyar rockzene történetét is meghatározta.

A Piramis kezdetben két billentyűssel kereste a saját hangját: Péter orgonán és mellotronon játszott, a szabadkai Lévay Tibor pedig Fender-zongorán és szintetizátoron. Amikor 1975 végén Lévay helyére Révész Sándor érkezett, megszületett az a felállás – Som Lajos, Révész Sándor, Závodi János, Köves Miklós és Gallai Péter –, amely rövidesen a hetvenes évek második felének egyik legfontosabb és legszeretettebb magyar rockzenekarává vált.

Péter szerepe azonban soha nem merült ki abban, hogy billentyűsként megtöltötte a dalok hátterét. Dallamvilága, lírai érzékenysége és különös, egyszerre erős és sebezhető hangja olyan ellenpontot teremtett a Piramis keményebb megszólalásában, amely nélkül azok a dalok egészen mások lettek volna. A Szállj fel magasra mellett többek között a Boldog ember, a Ki tudja, hol van, a Mikor megszülettem, a Valami új kell, a Nem tudom és A küszöbön ülve zenéje is hozzá kötődik. Ezekben a szerzeményekben már ott volt mindaz, amit én jóval később, a színházi munkáink során újra és újra megtapasztalhattam benne: az a ritka képesség, hogy egy dallammal olyasmit is ki tudott mondani, amire a szavak önmagukban talán nem lettek volna elegendők.

A hang, amelyet nem lehetett mással összetéveszteni

A Szállj fel magasra 1976-ban, a Piramis első kislemezének B oldalán jelent meg, mégis ez lett a zenekar egyik legjobban várt koncertdala, Révész Sándor és Péter duettje pedig a Piramis történetének egyik emblematikus pillanata. Van ebben valami különös és szép: egy dal, amelyet eredetileg nem a lemez kitüntetett oldalára tettek, mégis utat talált magának az emberekhez, velük maradt évtizedeken át, és idővel jóval nagyobbra nőtt annál, mint amit megjelenésekor talán bárki sejthetett róla.

Péter hangját nem lehetett összetéveszteni senki máséval. Nem azért, mert hibátlanul csiszolt, minden részletében szabályos énekhang lett volna – nem volt az, és ettől volt annyira az övé –, hanem mert benne volt az egész ember: a fanyarsága, a törékenysége, a humora, a fájdalma, és az a különös belső érzékenység is, amelyet a hétköznapokban sokszor megpróbált elrejteni. Amikor Révész Sándor távozása után elkészült a Piramis 1982-es, Plusz című utolsó stúdiólemeze, annak valamennyi énekszólamát Péter énekelte fel; ezen a lemezen nemcsak a billentyűjátéka és a szerzeményei, hanem az a semmi máshoz nem hasonlítható hang is teljes súlyával jelen lehetett.

A nyilvánosság hajlamos egyetlen nagy dalba sűríteni egy alkotót, mintha egy egész életművet el lehetne mondani néhány perc alatt, és mintha az ember, aki a dal mögött áll, végül maga is eggyé válna a legismertebb szerzeményével. De Péter természetesen nem egyetlen dal volt. Zeneszerzőként mindig világot teremtett: mást egy rockzenekarnak, mást egy színházi jelenethez, mást egy olyan előadónak, akinek a hangjára, alkatára és személyiségére kellett megírnia a zenét – de bárkinek és bárhová komponált, a dallamaiban mindig ott maradt valami felismerhetően gallais.

Én ma már képtelen vagyok úgy hallgatni a Szállj fel magasra című dalt, ahogyan más hallgatja: nekem nemcsak a zene szólal meg, hanem vele együtt megjelenik Péter arca, látom egy-egy mozdulatát, a billentyűkön nyugvó kezét, azt a jellegzetes tartást, ahogyan a hangszer mögött állt, és néha egyetlen pillanatra szinte újra valóságossá válik mindaz, amiről pontosan tudom, hogy már csak bennem él tovább.

Új állomások és a Bikini évei

A Piramis első korszakának lezárulása után Péter rövid ideig a Bergendy együttesben játszott, de nem találta benne a helyét, majd néhány évig külföldön zenélt – ahogyan akkoriban mondták: vendéglátózott. 1985-ben csatlakozott a Bikinihez, éppen abban az évben, amikor Nagy Feró távozása után D. Nagy Lajos lett a zenekar énekese, és ezzel nem egyszerűen új tagok érkeztek, hanem megváltozott a Bikini hangja, arculata és egész zenei világa is. Ebben az átalakulásban Péter billentyűjátéka és zeneszerzői gondolkodása is fontos szerepet kapott; a zenekar pedig a nyolcvanas évek második felére az ország egyik legsikeresebb együttesévé vált.

Péter 1985-től játszott a Bikiniben annak 1992-es feloszlásáig, majd az 1997-es újjáalakuláskor ismét visszatért, és a következő évek lemezein is közreműködött. Tizenhárom Bikini-kiadványon szerepel, társzerzőként pedig többek között a Jaj-jaj, a Hazudtunk egymásnak, A csillagok ködében és a Ha lenne holnap című dalok kapcsolódnak hozzá. Más volt ez a zenei világ, mint a Piramis súlyosabb, sokszor himnikus hangzása, de Péter nem egyszerűen alkalmazkodott hozzá, hanem megtalálta benne a saját helyét, és úgy tudott más nyelven megszólalni, hogy közben nem veszítette el azt a dallamérzékenységet, amely minden korszakában felismerhető maradt.

A Bikini első korszakának lezárulása után a Favágókban is játszott, ahol Vágó Istvánnal, Heilig Gáborral és Majsai Gáborral zenélt együtt. Kováts Krisztával és Fábri Péter szövegíróval már a nyolcvanas évek közepétől dolgozott; Szakácsi Sándor Megvagyok című előadói lemezére is szerzett dalokat, Fábri Péterrel pedig megírta a Kolumbusz című rockoperát, amelyet 1992. október 12-én mutattak be az Operettszínházban.

Mindez megmutatja, mennyire igazságtalan volna Pétert egyetlen zenekar történetébe bezárni, még akkor is, ha a legtöbb ember számára mindörökre a Piramis billentyűse és a Szállj fel magasra zeneszerzője marad. A műfajok, az előadók és a történetek változtak körülötte, de a zene mélyén mindig ugyanaz az érzékeny, kíváncsi, olykor játékos, máskor fájdalmasan komoly muzsikus maradt.

A színházban

A nagyközönség talán kevesebbet tud Péter színházi munkáiról, nekem azonban ez a közös történetünk egyik legfontosabb része, hiszen nemcsak a magánéletünk, hanem az alkotói életünk is összefonódott. 2006-ban Balkay Géza színész-rendező hívta az RS9 Színházhoz, hogy zenét írjon egy rendezéséhez; Péter pedig nem csupán egyetlen feladatra érkezett, hanem valamiképpen ott maradt. Haláláig ennek a kicsi, független színháznak állandó zeneszerzője és – ezt semmilyen hivatalos megnevezés nem fejezi ki igazán – családtagja lett. 2007-től a Formiusz Színházi Egyesület házi zeneszerzőjeként is dolgozott itt, később pedig társulati tag lett: nem kívülről hozott zenét az előadásainkhoz, hanem hozzánk tartozott, ismerte a gondolkodásunkat, a színészeinket, a lehetőségeinket és a lehetetlenségeinket is.

Zenét írt többek között Harold Pinter Árulás című darabjának 2012-es Formiusz-előadásához, amelyet én rendeztem az RS9 Színházban. A Belső szobában nemcsak zeneszerző volt: Leonard Woolf szerepét is ő játszotta Lábán Katalin Virginia Woolfja és Mérai Katalin Vita Sackville-Westje mellett. Zenéje szólt a Végképben, a Mennyországban, a Hamlet haláltusa című előadásban, valamint Spiró György Káró királyának színrevitelében is – ez utóbbiban esténként élőben csapott a billentyűk közé.

A gyermekeknek szóló A szorgalmas és a rest lány dalain is együtt dolgoztunk: ő írta a zenét, én pedig a dalszövegeket és az előadás rendezését jegyeztem. Falussy Lilla Érzéki matematika című előadásában ugyanez a közös alkotói felállás tért vissza: Péter komponált, én írtam a dalszövegeket, és a két különálló munkából végül valami olyan született, amelyben sokszor már magunk sem tudtuk volna pontosan megmondani, hol végződik az egyikünk gondolata, és hol kezdődik a másiké.

A színházi zene különös mesterség. Nem elég, ha önmagában szép; figyelnie kell a színész lélegzetére, a jelenet ritmusára, a csendre, amelyből megszületik, és arra a pillanatra is, amikor félre kell állnia, mert már elmondott mindent, amit abban a jelenetben csak ő tudott elmondani. Péter zenéje nem díszítette az előadásainkat, hanem belülről építette őket. Ahol a szavak már kevesek voltak, ott a dallam folytatta a mondatot.

Rendezőként nagy ajándék volt számomra, hogy nem kellett hosszan magyaráznom neki, milyen kimondatlan érzés dolgozik egy jelenet mögött. Sokszor elég volt néhány mondat, egy hangulat, egy történetfoszlány, és ő már azon a nyelven válaszolt, amelyen a színház a legőszintébb: ritmussal, feszültséggel, várakozással és csönddel. A közös előadásainkban ezért ma is jelen van. Valahányszor felhangzik valamelyik zenéje, egy pillanatra nem pusztán felvételt hallok: újra ott van mellettem az alkotótársam, akivel valaha ugyanazt a jelenetet próbáltuk megfejteni.

Úton vele

A nyári Piramis-turnék egy másik világba vittek bennünket. Kívülről egy koncert néhány ünnepi óra: fények, hangerő, együtt énekelt refrének, az a különös energia, amelyben a színpad és a nézőtér egyszer csak nem két külön hely többé. Belülről azonban mindehhez hosszú utazások, építések, beállások, várakozások és fáradt hazautak tartoztak. Sokszor egyszerűen társként kísértem el Pétert, máskor világosítóként én is a produkció része lettem; a fénypult mögül néztem azt a színpadon álló embert, akivel az életemet megosztottam.

Nem szeretném utólag a próbák fegyelmének szép legendáját köréjük építeni, mert nem volna igaz. A nyári koncertek olyan sűrűn követték egymást, hogy a zenekarnak többnyire nem is volt szüksége arra, hogy két fellépés között újra és újra elpróbálja ugyanazt a műsort, Péter pedig egyébként sem tartozott a próbatermek lelkes hívei közé. Ezek a dalok hosszú évtizedek alatt beépültek a zenészek kezébe, fülébe és reflexeibe, és igazán nem is a próbateremben, hanem a közönség jelenlétében nyerték el a teljes erejüket. A rockzene egyik fele a színpadon születik meg, a másikat azonban a közönség adja hozzá; azt az energiát, amely több ezer emberből egyszerre indul el a zenészek felé, egy üres próbateremben nem lehet előállítani, legfeljebb gyengén utánozni.

Én nemcsak azt láttam, amivé a koncert estéjén mindez átváltozott, hanem az odavezető utat is: a várakozást, a koncentrációt, a technikai munkát, a pillanatot, amikor még mindenki külön emberként teszi a dolgát, majd megszólal az első dal, és zenekarrá, a nézőkkel együtt pedig egyetlen lélegző közösséggé válnak. Amikor Péter a hangszerhez lépett, nem egy régi fénykép elevenedett meg, és nem a saját múltját játszotta el újra: a zenében mindig jelen idejű volt.

Az évek múlásával azonban az utazás, a nyüzsgés, a hosszú várakozás és a késői hazaérkezés egyre nagyobb teher lett számára. Mind kevésbé vágyott arra, hogy úton legyen, és mind jobban szeretett otthon maradni a házi stúdiónkban, ahol előadászenéket írt, keresgélte a hangokat, dúdolt, újrakezdett valamit, aztán félretette, majd később megint elővette. A nagy színpadok után egyre inkább ez a csendesebb alkotói tér lett az ő igazi világa: az a hely, ahol nem kellett megérkeznie sehová, nem kellett megfelelnie a róla őrzött képnek, ahol csak muzsikus lehetett.

A művészet súlya

Péter egyre kevésbé szerette, ha „művész úrnak” szólították. Kaszás Attilát, Szakácsi Sándort és más színművész barátait gondolkodás nélkül művésznek nevezte, önmagára azonban nemigen használta ezt a szót; muzsikusnak tartotta magát, annak igen, de ha valaki művészúrként szólította meg, szinte berzenkedett ellene. Pedig én mondom, aki nemcsak a színpadon, hanem munka közben, otthon, örömében és kétségei között is ismertem: a szó legszorosabb és legnemesebb értelmében MŰVÉSZ volt.

És néha arra gondolok, talán éppen ezt volt olyan nehéz elviselnie.

Egy művésznek folyton az újat kell keresnie, kutatnia kell azt, amit még nem mondott ki, és minden elkészült mű után el kell hinnie, hogy van még tovább. Péter nagyon fiatalon írta meg a Szállj fel magasra zenéjét, azt a dalt, amely végül messzebbre jutott, mint bármi más, amit valaha komponált. Nem hiszem, hogy huszonévesen már tudhatta, milyen hosszú árnyékot vet majd ez az egyetlen szerzemény az egész további pályájára, de az évek múlásával egyre nehezebb lehetett újra és újra szembesülnie azzal, hogy bármit ír, bárhová jut, a világ mindenekelőtt ezt az egy dalt kéri és őrzi tőle.

Nem tudom, és nem is akarom egyetlen mondattal megfejteni, mi történt benne. Csak azt tudom, amit mellette élve láttam: hogy az ital egy másik dimenziót nyitott számára, egy olyan helyet, ahol egy időre nem kellett szembenéznie a kételyeivel, a hiányaival, azzal az érzéssel, hogy nincs már mit hajszolnia, és talán azzal sem, hogy az életének nincs elég értelme. Az első években a szerelmünk is képes volt ajtót nyitni egy másik világra – egy olyanra, amelyben öröm volt felkelni, együtt dolgozni, tervezni és egyszerűen egymás mellett lenni. De a szerelem, bármilyen nagy, idővel beköltözik a hétköznapokba; megszokott mozdulatok, közös feladatok és szürkés reggelek közé kerül, Péter démonai pedig lassan újra megtalálták az utat hozzá.

Sokáig gyötört, és talán mindig gyötörni fog a gondolat, hogy a szerelmünk nem volt elég erős ahhoz, hogy itt tartsa. Ma már mégis tudnom kell, hogy a szeretet nem gyógyszer, és egy másik embert nem lehet pusztán azzal életben tartani, hogy minden erőnkkel szeretjük. Én nem tudtam helyette megvívni azt a harcot, amely benne zajlott, ahogyan ő sem tudta mindig elmondani, pontosan mi ellen küzd. Ettől a szerelmünk nem volt kevesebb és nem volt hiábavaló. Tíz évig otthont adott kettőnknek – akkor is, amikor béke honolt benne, és akkor is, amikor vihar tombolt.

Visszatérés

A Piramis 1992-ben és 2006-ban is visszatért néhány nagy koncertre, majd 2009-től ismét rendszeresen játszott. Péter Závodi Jánossal és Köves Miklóssal, valamint Nyemcsók Jánossal és Vörös Gáborral állt újra színpadra. Utolsó Piramis-fellépése 2018 márciusában volt a MOM Sportban; a koncert végén akkor énekelte el utoljára közönség előtt a Szállj fel magasra című dalt.

Péter 2019. szeptember 16-án meghalt. Ezt a dátumot éppúgy nem fogom soha elfelejteni, mint 2009. június 19-ét, azt a napot, amelytől a kapcsolatunkat számítottuk. Két dátum, és közöttük tíz év: kívülről mindössze egy kezdő- és egy végpont, nekem azonban egy egész élet fér el közöttük.

A Piramis hivatalos megemlékezése pótolhatatlan és örökös tagként nevezte meg Pétert. Ezt a két szót nem udvariasságnak érzem. A pótolhatatlanság nem azt jelenti, hogy a zene megáll; azt jelenti, hogy amit valaki egyszer hozzáadott, azt többé senki nem tudja ugyanúgy hozzáadni. Az örökös tagság pedig nem rang, hanem jelenlét: ott marad a hangzásban, a dalok szerkezetében, a zenésztársak mozdulataiban és a közönség emlékezetében.

2026-ban Szállj fel magasra! címmel megjelent Péter első szerzői válogatáslemeze. A Moiras Records tizennyolc felvételből álló kiadványa több mint négy évtized munkáját fogja át: a Nautilus 1974-es demójától a Piramis ritkaságain és ismert dalain, a Bikini-, Favágók- és Gallai–Fábri-szerzeményeken át az utolsó koncertfelvételig. Péter életében nem készült szerzői szólólemeze; ez a posztumusz album ezért számomra nem pusztán válogatás, hanem egy szétszóródott életmű hazatalálása.

Ami megmarad

Aki ismert valakit a hétköznapokban, annak a veszteség nem évfordulókban mérhető. Nemcsak akkor hiányzik, amikor felcsendül a legismertebb dala, amikor előkerül egy régi koncertfelvétel, vagy amikor a színházban megszólal az általa írt zene. A hiány lassan beépül az ember életébe: ott van egy mozdulatban, egy félbehagyott mondatban, egy váratlanul felhangzó dallamban; ott van mindabban, amit már nincs kinek elmesélni, és mindabban is, amit éppen csak ő értene.

Ha rendezőként visszagondolok az előadásainkra, nem tudom és nem is akarom különválasztani bennük a szakmai és a személyes emlékeimet. A zene, amelyet Péter egy jelenethez írt, egyszerre része az előadás történetének és a mi történetünknek; amikor újra megszólal, nemcsak egy régi produkció tér vissza, hanem vele együtt egy szoba, egy tekintet, egy vita, egy kibékülés, egy közös éjszaka a stúdióban, és az az élet is, amelyet akkor még magától értetődőnek hittünk.

Sokan a Szállj fel magasra első hangjairól ismerik fel őt. Nekik legenda, egy korszak hangja, egy felejthetetlen zenekar tagja. Nekem megadatott, hogy ennél sokkal közelebbről ismerhessem: ismertem a reggeleit, a hallgatásait, a rossz napjait és a nevetését; láttam alkotni és elkeseredni, szeretni és menekülni, elveszíteni önmagát, majd egy dallamban újra megtalálni. Megadatott, hogy ne csak Gallai Pétert, a zeneszerzőt, a billentyűst és az énekest ismerjem, hanem Pétert, a társamat és alkotótársamat, aki tíz éven át az otthonom és az életem része volt.

Nem hibátlan embert szerettem. Egy esendő, makacs, nagylelkű, fanyar humorú, végtelenül érzékeny embert szerettem, akivel néha nagyon nehéz volt, aki mellett néha nekem is nehéz volt, de akinek a hiánya még a legnehezebb közös napjainknál is nehezebbnek bizonyult. Ha ma meghallom a hangját, néha egyetlen pillanatra még mindig úgy érzem, mintha csak átment volna a másik szobába, mintha mindjárt visszajönne, leülne a hangszerhez, keresne néhány akkordot, dúdolni kezdene, én pedig megkérdezhetném tőle, min dolgozik. Aztán véget ér a felvétel, és tudom, hogy az a közös élet már csak az emlékeimben folytatódik.

Te akkor, abban a stúdióban „elfelejtettél nekem udvarolni”, én pedig éppen akkor szerettem beléd. Tíz év adatott nekünk: a koncertek, a színház, a nyarak, a veszekedések és kibékülések, a fény és az árnyék, a zene és a csend – egy gyönyörű, nehéz és megismételhetetlen közös világ.

Az élet megállt azon a szeptemberi éjszakán, amikor elveszítettelek. Aztán lassan megértettem, hogy ahogyan a zene sem némul el az utolsó hanggal, úgy nekünk, akik itt maradtunk, tovább kell élnünk – nem elfelejtve és nem megtagadva mindazt, ami volt, hanem magunkkal víve, és közben helyet adva mindannak is, amit az élet még tartogat számunkra.

Így tanultam meg újra élni, örülni és szeretni. Ettől azonban nem lett kevésbé igaz mindaz, amit veled éltem át, és nem lett kisebb az a szerelem sem, amely egykor összekötött bennünket.

Már nem várlak haza, Péter. De azt a tíz évet, amelyben egymáséi voltunk, sem a halál, sem az idő nem veheti el tőlünk.

Csáki Rita